A történelmi időktől kezdve a világ minden tájára jellemző az állatszerető emberek sokasága. Az ember már ősidők óta körülvette magát állatokkal. Közülük saját hasznára kiválasztott bizonyos fajokat. Ilyen volt a szirti galamb (Columba livia) is, melyet a biológus kutatók a különféle formájú és tulajdonságú házigalambfajták ősének tekintenek. Ez a faj napjainkban is előfordul „vad“ állapotban természetes élőhelyén.
Előfordulási területe Észak-Európától Közép-Ázsián és Indián át a Földközi-tenger térségéig, valamint Észak-Afrika teljes területére, sőt még a Kanári-szigetekre is kiterjed. Eme hatalmas kiterjedési területen egymástól igen eltérő, jellegzetes küllemi jegyekben eltérő változatai (14 alfaj) különíthetők el. Ez is bizonyítja a szirti galamb örökletes változékonyságát, és ez a tény magában hordozta annak lehetőségét, hogy a faj a háziasítását követően, tudatos tenyésztői munkával nagyszámú fajta alapját vesse meg.
A tenyésztett galambfajták rendkívül változatosak mind formájukat, mind rajzukat, színüket tekintve. Talán a legkülönlegesebb, legkecsesebb az ún. VIII. fajtacsoport, mely a különféle sirályka galamb fajtákat foglalja magába. Ez a fajtacsoport igen változatos, az egyetlen közös tulajdonság a nyak elülső részén megfigyelhető tollalakzat, az ún. zsabó. Ez minden sirályka közös ismertetőjegye. A fajtacsoporton belül két alcsoportot lehet megkülönböztetni. Az első alcsoport az ún. rövidcsőrű sirálykák csoportja. A második alcsoport (VIII./b) az ún. középhosszú csőrű sirálykák csoportja.
Ahogy már említettem, az első alcsoport az ún. rövidcsőrű sirálykák csoportja. Ide tartoznak a keleti sirálykák (1. kép), a turbiteenek, az afrikai sirálykák (2. kép), a német pajzsos sirálykák, a német színesfarkú sirálykák, az anatóliai sirálykák és a dominó sirálykák. A felsorolt fajták mindegyike igen rövid csőrrel rendelkezik. Hazánkban ezen alcsoport képviselői ismertek leginkább, holott tartásuk és tenyésztésük sokkal nehezebb a középhosszú csőrű sirálykáknál.
Tenyésztésük nehézsége nagyrészt abból adódik, hogy maguk nem képesek felnevelni utódaikat. Dajka alkalmazása nélkül elképzelhetetlen tenyésztésük. A legtöbb tenyésztő valamilyen hosszabb csőrrel rendelkező fajtát, így pl. postagalambot vagy valamilyen keringő fajtát használ dajkaként szeretett sirálykáihoz. Nem szabad azonban arról megfeledkezni, hogy a sirálykáknak is kell fiatalt nevelni. Ez nálam sem működhet másképp, nagyon szépen felnevelik sirálykáim a kiskunfélegyházi simafejű keringő vagy a bácskai keringő fiatalokat! A rövidcsőrű sirálykák között olyan ritkaságok is megtalálhatóak, mint a turbiteenek (3. kép), vizorok vagy a dominó sirálykák. Ezen felsorolt fajták nem csupán Magyarországon, de világszerte is igen kis létszámú populációval rendelkeznek. Ez annak is köszönhető, hogy rajzuk kimondottan nehézzé teszi tenyésztésüket, saját állományomban például egy-egy kiállítási minőségű turbiteen fiatal felnevelése eseményszámba megy.
A második alcsoport (VIII./b) az ún. középhosszú csőrű sirálykák csoportja. Az olasz sirályka (4. kép), az ónémet sirályka (5. kép), a hamburgi sticke és még számos nálunk ismeretlen fajta alkotja ezt az alcsoportot. Az ezen alcsoportba tartozó fajták is rendelkeznek ún. zsabóval, sok esetben szinte csak ez jelenti a sirálykák nagy csoportjához való tartozást. Megjelenésükben igen eltérőek a középrövid csőrű sirálykák. A legtöbb esetben azonban kiválóan nevelnek, nincs szükség ún. dajkagalambokra tenyésztésük során. Ezt magam is tapasztaltam, ugyanis 3 pár olasz sirálykám a tavalyi évben közel 20 fiatal felnevelésével örvendeztetett meg. Rövid cikkemben próbáltam némi betekintést engedni a sirályka galambok rendkívül színes világába. Remélem sikerült a kedves Olvasó figyelmét felkelteni a fent bemutatott galambfajták iránt. Ha igen, akkor szívesen várja a Sirályka Fajtaklub az érdeklődőket!